A Grand Slam tornák csak 1968 óta jelentik a legjobbak színterét, előtte amatőr versenyként futottak, miközben a profiknak már a ’10-es évektől rendeztek külön versenyeket. Épp ezért megtévesztő sok GS-központú statisztika, hiszen jópár nagy bajnok 5-10 évet is kihagyott a GS versenyekből, hogy profiként versenyezhessen. Tény, hogy a versenyek igazán csak 1968 óta jól visszakövethetők, és egységesek, ezért rengeteg statisztika nem is foglalkozik az Open éra előtti korral. (Sőt van egy olyan megközelítés is, ami a modern tenisz kezdetét még szigorúbb határhoz köti, mégpedig 1978-hoz, amikor a US openen bevezették a kemény borítást, és  így 3 különböző borításon kellett bizonyítani évről évre, ráadásul akkor már a profik közt.) Ha mégis úgy döntünk, hogy a korábbi évtizedeket is figyelembe szeretnénk venni a statisztikákban, mindenképp érdemes a GS versenyeken túlra is kitekinteni.

Legelőször 1913-1923 közt rendeztek összevontan kezelt profi versenyeket: ekkoriban 3 torna számított Major-nak: a kemény pályás párizsi verseny (bár ezt már 1912-ben is megrendezték, én ezt is figyelembe vettem a statisztikáknál), a füves pályás verseny, ami végül is a hagyományos Wimbledoni Grand Slam volt, és egy változó helyszínen rendezett fedett pályás verseny. Az első világháború miatt elég sok torna elmaradt akkoriban, így az abban a periódusban megrendezett 7 Wimbledoni döntőn felül összesen csupán 7 párizsi és 6 fedettpályás profi döntővel bővül a statisztika, és csak 5 olyan év volt, amikor mindhárom versenyt megrendezték. De a viszonylag kevés verseny ellenére is jól kirajzolódik, hogy Anthony Wilding volt az egyik legnagyobb alakja az évtizednek, aki 1913-ben mindhárom versenyen győzni tudott, majd Párizsban 1914-ben is nyert. Rajta kívül Henry Cochet emelendő még ki 3 címével, aki GS versenyeken is az egyik legeredményesebb volt később a ’20-as években.

Ezt követően a nagy GS helyszíneken (pontosabban a 4-ből 3 helyen) rendeztek külön profi versenyeket a sima GS-ekkel párhuzamosan. Ezekre a versenyekre csak Pro Slam-ként szokás hivatkozni. Bár az amerikai és az angol versenyek egész sokáig továbbéltek az Open érában is, általánosan elfogadottnak tűnik, hogy csak az Open éra kezdetéig veszik figyelembe ezeket a statisztikáknál. A PRO versenyek már egy sokkal hosszabb korszakot öllelnek fel, mint a ’10-es évek versenyei, ennek megfelelően az előzőnél több korszakos játékost érdemes kiemelni. Két olyan teniszező is volt, aki a PRO slameken és az open éra GS-ein is legalább 4 profi címet nyert. Egyikük a minden idők egyik legjobbjaként számontartott Rod Laver, a másik pedig az a Ken Rosewall, akinek az első és utolsó GS győzelme közt majdnem 20 év telt el. Ők pusztán a GS győzelmeikkel is a legnagyobbak közt vannak minden statisztikában, de ha csak a GS-eket vizsgáljuk, nagyon látványos, ahogy a 60-as években (sőt Rosewall már az ’50-es évek végén) eltűntek a GS eredménylistákról. Rosewall 15, Laver 8 Pro címet nyert, 1963 és 67 közt nem is nyert Pro versenyt más rajtuk kívül, és csak nekik sikerült mindhárom címet egyazon évben megnyerni (1963-ban ill.1967-ben). (Karrier szinten további 3 embernek sikerült megnyerni mindhárom PRO címet legalább egyszer: Hans Nüsslein-nek, Ellsworth Vines-nak és Don Budge-nak egyaránt az 1934-40 közti időszakban.) Bill Tilden és Don Budge a két másik név, akiket a nagyobbak közt emlegethetünk mind a GS, mind a PRO versenyek történelemében. Teniszkarrierjük első felében sorra szerezték a GS-trófeákat, majd egyszer csak teljesen eltűntek a GS tornákról és oda vissza sem tértek, mert pályafutásuk az Open éra előtt véget is ért. Különösen Don Budge esete az érdekes, aki az amatőr érában zsinórban 6 GS-t nyert (ami mai napig rekord), majd a csúcsra érve profinak állt, és még a Pro Slam-eken is nyert 4 címet, bár a háború után már nem sok babér termett neki. Egy kicsit Budge-éhoz hasonlóan alakult Pancho Gonzales pályája is, annyi különbséggel, hogy ő a GS tornákon nem alkotott annyira maradandót, mert hamarabb, már 2 GS győzelem után, 1950-ben váltott a Pro tornákra, ott viszont 12 (!) győzelmet aratott. Sajnos az Open éra kezdetére már bőven túl volt a csúcson, így ott már nem termett neki babér. Szóval bár ő a 2. legeredményesebb Pro játékos, az ’50-es évek angolszász Pro versenyei szinte csak róla szóltak, a GS statisztikákban mégsem a nagy bajnokok közt van számontartva, hisz ott mindösszesen 2 amatőr érás bajnoki címe van. Ha megmarad az amatőr teniszben, gyanítom, hogy 8-10 GS címmel ma sokkal ismertebb neve lenne a tenisztörténelemnek.

Fontos megjegyezni, hogy bár a profi versenyeken vélhetően erősebb volt a mezőny, mint a korabeli GS-ek versenyein, a profi trófeák elnyeréséhez általában 4 meccs is elegendő volt, szemben a nagyobb mezőnyű amatőr GS-ekkel (Itt érdemes megemlíteni azt is, hogy a GS versenyeken sem mindig és mindenhol 7 forduló volt. Az Austral Openen még a ’60-as években is jellemző volt az 5 forduló, sőt pl. ugyancsak Ausztráliában a legjobb helyen kiemeltek a ’80-as évek egy részében nem játszottak 1. fordulót! Más GS versenyeken ez a ’60-as évek elején fordult elő utoljára. Emellett előfordultak olyan GS versenyek, ahol az első fordulókban 2 Set megnyerése is elég volt a győzelemhez.)  Ráadásul jópár amatőr címet nyertek olyanok, akik később profik közt is bajnokok tudtak lenni. Így nehéz eldönteni, valójában melyik kategóriának nagyobb a súlya. Bizonyára voltak olyan trófeák, főleg a kezdeti időkben, amiknek az értéke nem mérhető a modernkori csúcstenisz bajnoki teljesítményeihez, egzakt mérce híján mégis a legkorrektebbnek azt érzem, ha a két típust (amatőr GS versenyek és korabeli profi versenyek) azonos súllyal vesszük figyelembe az összesített statisztikáknál. (Megjegyzés: Tilden táblázatban szereplő egyik PRO címét vitatják, én nem is vettem figyelembe.)

Az amatőr versenyeken belül érdemes kiemelni és speciális esetként kezelni az első 29 Roland Garros bajnokságot (az 1925 előttieket), amiben még csak franciák indulhattak, így ezeket a versenyeket a legtöbb helyen nem is tekintik hivatalos Grand Slam-eknek, ezek sportértéke valószínűleg sokkal kisebb a többi GS-nél, tekintet nélkül azok dátumára. Volt néhány nem hivatalos Rolland Garros torna a 2. világháború alatt is, ezeket a legtöbb helyen említésre sem méltatják. És volt 3 ugyancsak francia verseny a PRO Slam-ek közt is (1933, 1950, 1953), amik szintén vitatottak, ezeket nem is vettem figyelembe sehol.

Bár az összes számításba veendő korabeli profi tornából összesen kevesebb, mint 100 volt, Grand Slamekből pedig közelítünk az 500-hoz (még a 29 korai francia bajnokság nélkül is), mégis alaposan átíródik az örökranglista a profi tornák figyelembe vételével. Pl. a ma minden idők három legeredményesebbjének tűnő Federer-Nadal-Djokovic trió mindjárt nem a top 1-2-3, hanem “csak” a top 2-4-5-dik legeredményesebb teniszező, ha az említett profi versenyeket is számításba vesszük.

 


Az általános áttekintés után nézzük az 6 konkrét esetet, amit vizsgáltam:

  1. Minden Grand Slam, a 29 francia nemzeti bajnokságot is beleértve
  2. Grand Slam-ek, a 29 francia nemzeti bajnokság nélkül
  3. Csak az Open éra Grand Slam-ei
  4. Grand Slam-ek a 29 francia nemzeti bajnokság nélkül, plusz a PRO versenyek
  5. Open éra Grand Slam-ei, plusz a PRO versenyek
  6. Grand Slam-ek a 29 francia nemzeti bajnokság nélkül, plusz a PRO versenyek + 1913-1923 közti profi versenyek

A különböző kategóriákban ennyi tornát rendeztek:

Ebből a legtipikusabb sarokszám a 203, ami arra utal, hogy közel 51 éve kezdődött az Open éra.

A megrendezett tornák száma, a valaha bajnokságot nyert ill. valaha döntőt játszott versenyzők száma így alakul a 6 felsorolt esetben:

A 2. és 4. eset összehasonlításából látszik, hogy összesen 13 olyan ember döntőzött PRO versenyeken, aki sosem jutott GS döntőbe, a 4. és 6. eset pedig azt mutatja, hogy 11 olyan ember volt, aki se GS, se PRO versenyen nem jutott döntőbe, de a korai profi versenyeken döntőzni tudott (megjegyzés: közülük ketten olyanok, akik a korai francia GS-eken viszont döntőzni tudtak, csak a hivatalos GS-eken nem jutottak szóhoz)

És végül következzen az egyes esetek top25-ös listája az elnyert címek száma szerint (Oszlopok minden egyes tornánál rendre: bajnoki címek/elvesztett döntők/összes döntők). Egyenlőségnél a döntők száma döntött. Néhány kategóriában holtverseny volt a 25. helyen, ott 26 ill. 27 versenyző szerepel a listán. Vastaggal kiemeltem a top10-eseket, illetve zölddel az aktív játékosokat. Hogy jobban áttekinthető legyen, ki melyik versenyeken nem ért el eredményt, a 0 döntős szerepléseket szürkével jeleztem, illetve minden tornán minden kategóriánál pirossal jelöltem a legtöbb döntős szereplést.

Nagyon jól látszik, hogy mennyit számít az alapfeltétel. Amikor az Open-éra rekordjait sorolják a statisztikák, akkor Laver sehol sincs az 5 címével, de a PRO címekkel együtt már 6-dik, minden címet tekintve pedig 3.

A 4. táblázat mutatja, hogy nagyon kevés olyan teniszező van, aki minden GS és minden PRO versenyen is tudott döntőzni (eleve volt olyan PRO verseny, ahol erre csak 20 év állt rendelkezésre): Ken Rosewall, Rod Laver, Don Budge és Frank Sedgman, valamint a top25-be ugyan nem fért be, de Lew Hoad is ebbe a körbe tartozik (összesen 4 győztes és 9 vesztes döntője volt). Csak Laver és Budge tudott mind a 7 címből legalább 1-et nyerni.

A 6. táblázat pedig a korai profi versenyek viszonylag csekély súlyára utal, a valaha volt 25 legjobb teniszező közül összesen 3 ért el ezeken eredményt, közülük Tilden és Cochet mindhárom típusú versenyen (GS, PRO, és koraiak) tudott nyerni legalább 1 címet. Bár Tilden koránál fogva nem rendelkezik profi GS címmel, sokáig ő számított minden idők legjobb teniszezőjének, a 6. táblázat jól mutatja, miért: a 2000-es évek legjobbjai mellett csak Rosewall és Laver előzi meg az örökranglistán, akik 3 évtizeddel később voltak csúcson.